Októberi sanzon

Október délután, verőfény,

s a ligetben egy padon

emléked két karomban tartva

csendesen, ringatón

mint szelíd Madonna

úgy ülök én.

Itt oly parányik most a bűnök

s oly gyermeteg a gyűlölet;

az avarból rám kacsintanak

a bóbitás százszorszépek.

Keblemre nem feszül önző vágy

már szendereg a szenvedély,

mint hű, szelíd Madonna,

úgy érzem én.

Szél dúdol köröttem,

száz rozsdálló pikkelylevél,

leveti kígyóbőrét a föld,

sziszegi őszleheletét

s a padról, a szelíd Madonna,

felállok én.

Mellemről tépem emléked kisdedét,

már lelkemet szívja oly mohón.

A padra fektetem, s mint hanyag céda

lépek tovább sorsára hagyva,
én, a szelíd Madonna
és az októberi fény.