Bronzba merevülten ülsz a rakodópart kövén
s talán látod is hogy sodródik a Dunán a jég,
mint nyáron ember hátáról foszlik az égett bőr.
Súlyos szürke felhők csüngenek az égről
és mindent elnyel a csend,
még villamos sem cseng februárban
vasárnap délután.
Körülleng a magány, beszív a némaság.
Szégyellem a húsom és a vérem,
nekem nincs más menedékem.
Jó volna melléd ülni s együtt nézni a folyót,
hallgatni az elmédből törő gondolatot,
kezedből kivenni a kalapot,
csontos válladra kabátot tenni,
megfogni gyönge csuklódat és adni enni,
mint nővér vagy gondos anya.
De csak állok előtted, mást nem tehetek.
Olvasom verseidet, hogy minden szavad
vésett karc legyen, maradó nyom,
követhetetlen ösvény, min én nem járhatok.
2005.február.20.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése