megbomlott szövet a kócos haj.
Tegnapvolt szenvedély sírjál, kiálts,
zengjen száz és száz határon át,
hogy bűnöd nem volt semmi!
Semmi. Csak boldog akartál lenni.
Melléd ülök, és fogom kezed.
Mondd el, ki bánt, hajtsd rám fejed
hunyd le szemed, Antarktisz
fénylő csillagát, miben jeget
olvasztott a fájdalom, s patak járja görbe útját,
halkan csordul le
nyakadra, lankás melledre,
hol éjjel liliomos szerelem fészkel
s most ziháló börtönében
a szíved megszakad. Az a rángatózó
húscafat, hogy kitépni kéne már.
Elment, sírod, messze jár.
Roskadó vállamra dőlj
ne érezd bénító kínom, hogy remeg.
Szerelmesem, hát vétettem neked?
Bilincses ujjam szorítja karod:
Csitt, te kedves, ezt nem mondhatod,
súgom, de belül üvölt a fáj, hogy
íme te is a néma sorba állsz
töretve, hittelen,
hogy kígyózva ölelje át a Földet,
az Egyenlítőt, a Térítőket.
Néked együgyű dalocskát dúdolok,
most nővéred, anyád, húgod vagyok,
hajad közé asszony-könnyem pereg.
Szerelmem, vétettem neked?
A hűlő napba nézel,
nem old fel álom, csak kábulat,
Hajnalban felkelt a zsibbadt álszeretkezés.
A szád és a szemed még sokáig faggat
otthagyott pulóvert, bőröndöt,
ágyadban a hideget.
Kis bohó, nem lesz felelet.
( M.C.-nek)
2006. február
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése