Vigyázómhoz

 
Mikor az angyalok szárnyukba burkolóznak,
s üvegléptük pendül a köveken,
érzem követsz, jársz a nyomomban,
fagy süvít át gyémánt testeden

akkor én feszítem forró arcom a szélnek,
néma alku múlt szerelmekért,
én olvasztom könnyé kristályát az égnek
s hóesés rejti el lábaim neszét.

Akkor én leszek húsból-vérből vert bástyád
s terítem árnyamat féltőn föléd,
eldobtam bús, meddő vágyak láncát,
szikla lettem, többé már ne félj.

Ám holnap, ha száz illattal bomlik a tavasz
és ösztönbe mártózik a lét
s körülfon az érzés szűzi céda-arccal,
emelj fel akkor majd a föld fölé,  

hogy lássam, mily szánalmas testketrecébe zárva 

a gondokba bilincselt, vak szerelem.
Minket eggyé olvaszt a magány kohéziója
szabad vagyok, s te végig velem leszel.